2020. május kilenc, szombat, hajnali hat óra. Hirtelen felébredtem. Mintha hónapokig tartó álomból kerültem volna újra vissza a valóságba. Kihalt utcák, elszigeteltség, depresszió, magány, szétszakított családok, tiltott találkozások, érintések. Az emberiségnek csak a félelem és a kiszolgáltatottság maradt. Ilyen világot éltem meg éjszaka. Rémálom. Örülök hogy újra ébren vagyok. Vagy ez lenne a valóság és most álmodom, mikor azt hiszem ébren vagyok?

Indul a nap, kinézek az ablakon, az utcák üresek, csak pár ember igyekszik ilyen korán reggel munkába, boltba, vagy bárhová, ahol dolga van. Megfőzöm a reggeli kávémat, vágok hozzá pár szelet saját készítésű süteményt, mert a kettő együtt teszi a reggelt igazán harmonikussá. Nem hagy nyugodni a hihetetlenül hosszúnak tűnő álmom. Utána kell járjak, hogy mi az igazság.

Kilenc óra. Hosszú sétára indulok, tudnom kell mi a helyzet az emberekkel. A ház mellett lévő parkban többen kutyát sétáltatnak, páran az ízületkímélő futókörön aktívan indítják a napjukat. Látok egy fiatal szerelmespárt, hosszasan ölelkeznek. A piac felé veszem az irányt, ismerős párral futok össze, üdvözöljük egymást, kézfogás, puszi, ölelés.  Csak úgy spontán. Két évtizede nem láttuk egymást. Hosszan beszélgetünk, rövid élettörténet mesélés, telefonszámcsere, mert hát ki tudja… Mögöttünk a szokásos szombat reggeli vásári hangulat, mintha egy hangos, nyüzsgő sokaság „hangyaboly módjára“ létezne a város ezen részén. Váratlan találkozások, a szokásos heti pletykák megbeszélése, baráti üdvözlések. Néha úgy érzem, hogy a piacon a vásárlásnak csak másodlagos szerepe van. A hangulat, az emberek közelsége, egy kis eszmecsere az árusokkal, mind-mind hozzátartozik a „vásárnapokhoz“. Aki ilyen helyekre jár, biztos vagyok benne hogy ezt az oldalát is szereti.

Továbbmegyek, eltávolodom a nyüzsgéstől. A szomszédos sportpályán tíz év körüli srácok kosaraznak, három a három ellen játékkal próbálkoznak. A városközpontban a hosszú sétálóutcán próbálom figyelemmel kísérni az arra járókat. Egy pár közeledik, közrefogják kislányukat, mellettük a nagymama és a nagypapa a fiútestvérrel kézen fogva. Mindenkit szerencsésnek érzek, a nagyszülőket az unokák, a gyerekeket meg a négy felnőtt figyelme, szeretete, törődése miatt. Kissé távolabb egy nagyobb csoport közeledik kényelmes öltözetben, hátizsákkal. Mivel időnként én is szoktam túrázni, kíváncsi vagyok, megkérdezem hová tartanak. Elmondják, hogy ők egy pár éve összeszervezett nyugdíjas túracsoport, kéthetente szombaton eljárnak főleg a közeli hegyekbe könnyű sétákra. Egy alkalommal sokszor húsz-huszonöten is vannak a csapatban. Végignézek az arcokon, láthatóan mindenki izgalommal várta a mai napot, és bár főleg a hatvanas-hetvenes éveiben járó emberekről van szó, látom a szemükben a csillogást, a közös élmény izgalmát. Lehet hogy ez lenne a titka az egészséges, hosszú életnek? Jó társaság, hosszú séták a természetben? Szép napot kívánok nekik, én pedig továbbmegyek.

A közeli hatalmas park szélén már nyitva a kávézó-cukrászda, meglepően sokan vannak, üres asztalt nem is találnék. A szomszédos játszótéren vagy húsz gyerek nyüzsgését látom, nevetés, „véresen komoly“ összeveszések, csúszda, mászóka, minden ami kell. Persze van hasra esés, térdhorzsolás is, anyuka nyugtat, sebet palackos vízzel lemos, a mindent tartalmazó táskából előkerül a ragtapasz, két puszi, irány vissza játszani. A szülői szeretet és a gondos érintés gyors csodákra képes. Valami rémlik, mintha a 80-as években velem is ilyenek történtek volna. Az anyukák, apukák két csoportban beszélgetnek, végre felnőtt dolgokról, gyerekek csak látótávolságban. A közelben műfüves sportpálya, elég hangos az a sok ifjú focista, akik úgy nézem épp a Bajnokok Ligája döntőjébe képzelik magukat.

Úgy gondolom, az utcákon, tereken nyoma sincs az éjszakai lidércnyomásnak.

Közben megéheztem, ma otthon ebédelek, délután pedig a jó idő miatt strand lesz a program. Biztos sokan lesznek, de nem zavar, mindenkinek jut hely a vízben és a parton is. Utána rövid alvást tervezek, hogy jól bírjam a nap végét. Hosszú lesz. Mert este koncert. Minden jegy elfogyott, biztos a teltház. Közel hatezer ember. Nagyon várom.

Éjfél van, hazaértem. Vége a napnak, megyek aludni…

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy most akkor ébren vagyok vagy álmodom? Lehet hogy valójában én döntöm el?

T. T.